Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor becsapnak,
és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam.
S ha épp az árul el,
kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad, meg
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja,
a hála híveimben, s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben
akkor se mondom, hogy megélek magam is néptelen magányban,
mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú ki-be, jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött, ide ma
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra
s az öngyilkos szenvelgést, gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás
dühünk, lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.